Spátay László
"Jean Spátay"
A provence-i magyar veteráncsapat "legifjabbika".
1943-ban született Budapesten, Angyalföldön Spátay László néven.
13 évesen részt vett az 1956-os eseményekben, nagybátyja pedig, politikai fogolyként nem sokkal előbb, 1956 nyarán szabadult a börtönből.
A forradalom alatt az egymástól elvágott pesti, budai felkelőcsoportok futáraként jó egy hónapig futballabdába rejtett üzeneteket „cselezett át” a szovjet tankok – november 4.-e után másként áttörhetetlen – hídzárlatán.
A forradalom leverése után felnőttek kíséretében külföldre emigrált, ahova 1957-ben érkezett meg.
Nem Franciaország volt a végcél, csak az oda irányuló transzportba lettek beosztva az országot elhagyók.
Édesanyjával az USA-ba akartak kijutni, de Franciaországban maradtak, itt politikai menedékjogot („réfugié politique”) kaptak a francia államtól.
Az élet nem egyszer nehéz helyzetbe hozta a hontalanná vált magyarokat, Spátay is hamar bajba került.
A 15 éves menekült fiú elkérte egyik francia iskolatársa óráját, és látva, hogy az nem működik, felajánlotta: hazaviszi, és másnapra megjavítja.
Ám az óra gazdája – félreértésből vagy rosszindulatból, nem tudni – sietett őt feljelenteni, azzal, hogy a magyar fiú meglopta, mire a rendőrök „a tettest” elfogták, az ügyből büntető eljárás lett, s a bíróság.
Miután a franciául alig értő vádlott hiába próbálta ártatlanságát bizonygatni – végül fél év javító-nevelő munkára ítélte a bíróság egy fiatalkorú intézetben, ahol nála idősebb, valódi „nehéz fiúk” közé került.
Ahogy sokan mások, a kilátástalanság és menekültek nyomora elől 1961-ben, 18 évesen beállt az Idegenlégióba.
Többször jelentkezett, többször elutasították.
A fölemelt korhatár (21 év) ellenére, végül úgy jutott be 18. évét alig betöltve, hogy a korengedményhez előírt szülői jóváhagyást „bianco”-ra aláíratta a mit sem sejtő anyjával…
A könnyebb kiejtés, a francia közeggel való azonosulás vagy a levélcenzúra kijátszása végett többen franciára cserélték keresztnevüket, így Spátay is felvette a "Jean" nevet.
A Légióban és azóta is ezt a nevet használja.
Bekerülése után Marseille-ben hajózták be és Algériában, Oran-ban szállt partra.
Először a 2° REI-nél szolgált a tunéziai határon illetve marokkóhoz közel, majd a 4° CSPL-ben került beosztásra, amely később beleolvadt az 1° REC-be.
Az 1960-as évek elején sok magyar megpróbált hazatérni vagy látogatói engedélyt kéni. Köztük Ő is.
1963-ban a magyar belügyi szervek elutasították a kérelmét. (1963 elején kiemelt országos programként, a légiósok kérelmeit a belügyi szervek futószalagon sorra elutasították, vagyis a légiósokra nem volt érvényes a Kádár - féle általános amnesztia.)
Visszaemlékezése a "cafard"-ról, a saját "sivatagi őrületéről"
Mascarában, a kiképzés alatt történt velem, 1961-ben, amikor épp, hogy elmúltam 18 éves.
Kinn voltunk lőgyakorlaton, és egyszer csak rámjött valami… Zokogni kezdtem, úgy, hogy a könnyektől a céltáblát se láttam, és képtelen voltam a ravaszt meghúzni.
Akkor már hónapok óta nem jött válasz a leveleimre anyámtól, Párizsból, aztán kiderült, hogy egy amerikai tiszttel meglépett, búcsú nélkül, az USÁ-ba. Azóta sem tudok róla semmit.
A kiképzés végén jártunk, közben még folyt a háború, hajtottak egyik gyakorlatról, vizsgáról a másikra, és tudtuk, hogy nemsokára bevetnek majd.
Az utolsó harcászati vizsgán már nem is hamis [vak-] tölténnyel lődöztünk egymásra, hanem valódival.
Szóval kiborultam. Rábuktam a lőállásban a puskámra, és csak sírtam.
Hirtelen ott termett egy vadállat őrmester, és elkezdett fektemben rugdosni és üvöltözni, hogy miért nem lövök már. Én meg fölkaptam a puskám, talpra ugrottam és ráfogtam:
- „Ha nem hagyod abba, itt lőlek agyon, te barom!”
Szerencsémre a hadnagy éppen mögöttem állt, a tarkómhoz nyomta a pisztolyát, és azt mondta, dobd el a fegyvert. De nem tudtam azt se, az ujjaimba valami görcs állt, és annyira szorították a puskát, hogy három ember is alig tudta elvenni.
Látva, hogy ki vagyok borulva, kihívták a police militaire-t (a katonai rendészetet), de a hadnagy azzal adott át nekik:
- „Itt a pénz rá, vegyetek egy láda sört, meg egy karton cigit neki, és hagyjátok pár napig lenyugodni.”
Később Mascarában a tábornok is kihallgatásra rendelt.
Mindjárt azzal kezdte:
- „Tudod, te, hülye, mit tettél? Fegyvert fogtál az előljáródra?! Ezért most agyon kell lövesselek!”
Én meg mondtam, mi van, hogy az anyám meglépett, ez a vadállat meg elkezdett rugdosni, ott a földön fekve…
Végül a tábornok is rendes volt velem. Nem kaptam csak 30 nap compagnie de discipline-t (büntető századot), ahol kővel megrakott hátizsákkal kellett futkosni, fegyveres őrrel a nyomomban, éjszakára meg egy sírgödröt kellett ásni, és egy pokrócot bedobva ott kellett aludni, fölöttem az őrrel.
Utána páncélos-iskolára küldtek, és a vizsgán én lettem a legjobb. „Jutalmul” mindjárt egy harcoló zászlóaljhoz vezényeltek.
A 2° REI Algériában
Identitás
Mikor ’62-ben Algériában csináltam a légiós-iskolát (az alapkiképzést), két sor volt: egy a franciáknak, egy az idegeneknek.
Beállok az idegenbe, jön az őrmester, és kérdi:
- „Hát te, mit keresel itt?”
- „Idegen vagyok.”
- „Beszélsz franciául?”
- „Igen”, mondom.
- „Akkor állj a másik oldalra! Négy nap büntetés!”
- „Köszönöm!”
Másnap másik őrmester jön, és mondja:
-„Mit keresel itt, hiszen te magyar vagy?! Állj az
idegenekhez! Négy nap büntetés!”
-„Köszönöm!”
A végén elmentem a kapitányhoz megkérdezni, hogy ki vagyok: francia vagy idegen.
Mert alig egy hónapja voltam a Légióban, de már három havi büntetésem volt…
Ő meg azt mondta:
- „Mától te francia vagy!”
Egy szökés emléke
Akkor, a háború vége felé a 4. Szaharai Gépesített Századnál voltam, és Hamada de Guir-ben a francia kísérleti atomrakétabázist őríztük Nyugat-Algériában.
Két hetes pihenőn voltunk éppen a 80 kilóméterrel távolabbi Odaber-Aber-ben, mikor rádión riasztottak
bennünket azzal, hogy egy légiós meglépett.
A francia felderítő gép, ami a nyomába eredt, az ilyenkor szokásos kódolt üzenetet adta le: „un pigeon voyageur avec bagage”, azaz: „postagalambot” keres „csomaggal”, magyarán: légiós szökevényt, fegyveresen…
Nemsokára leszállt hozzánk a kapitány, és oda intett, hogy szálljak be helyette a gépbe, a pilóta majd elmondja, mi a dolgom. Amikor beültem az egymotoros „Biper”-be, a pilóta, aki szintén százados volt, csak annyit szólt:
- „Találsz az ülés alatt egy géppisztolyt, s ha a dezertőr feltűnik, én fölé repülök, megdöntöm kicsit a gépet, te meg felcsapod az oldal-ablakot, és rálősz egy rövid sorozatot...
Ismertem jól a srácot, magyar volt ő is, előtte többször beszéltünk, ittunk is együtt.
Most meg: lőjem le, ha meglátom… Ideges lettem, a szívem majd kiugrott a helyéről, de hiába, a parancs ellen nem tehettem semmit.
Szerencsére, mire a határhoz értünk, már átment, jöttek is elénk a marokkóiak a barna légiós nyaksállal messziről integetve, hogy már náluk van a fiú.
A pilóta rádión mindjárt leadta a hírt, mire a kapitány egy dzsippel kiment a marokkói határőr posztra, és kicserélte a fiút egy katonai adó-vevőre.
Hogy később mi lett vele? Hát… nem lett jó vége.
Miután az arabok visszaadták, az ezredes a halálra ítélte, majd két légióst kiválasztva az egész század szeme láttára agyonlőtték.
Akkor még háború volt, 1962 elején, nem sokkal a „cesséz du feu” (a tűzszünet) előtt, más vége nem is lehetett.
Visszaemlékezése az algériai háborúból
1962 elején, a háború vége előtt történt Philipville-ben, mikor a 1-er compagnie de 2° REI-be voltam beosztva.
A fellagák egy éjjel átjöttek Tunéziából, és jól megszórtak aknákkal bennünket.
Mivel Tunéziába nekünk, légiósoknak, tilos volt fegyverrel átmenni, a parancsnok önkénteseket kért, akik a fellagákat üldözőbe veszik.
Végül kiválasztottak tizenkét légióst, köztük engem is, hogy menjünk utánuk, és kapjuk el őket.
De úgy, hogy ha lebukunk, a parancsnokság nem fog tudni rólunk, s az ellenség is azt csinál velünk, amit akar.
Ca était un mission impossibile (lehetetlen küldetés volt), úgy indulni éjjeli bevetésre a határon túlra, hogy ha bármi zűr lesz, nem fog senki sem kimenteni.
Végül sikerült, megtaláltuk őket, rajtuk ütöttünk, s még néhány túszt is hoztunk magunkkal, akiket átadtunk a Deuxiéme Bureau (Kettes Iroda – a francia katonai elhárítás) tisztjeinek.
Szóval, tűzszünet ide, tűzszünet oda, a tunéziai határnál még Évian (a francia katonai erők Algériából történő kivonulásáról szóló szerződés helye, az ország függetlenné válásának fő momentuma) után is voltak összetűzések.
Az 1° REC Algériában
1966-ban tér vissza a kontinensre Algériából.
Pályafutását többször is megszakította, összesen több, mint 8 évet szolgált, ebből 5 évet Afrikában.
Légiós pályafutását az 1° REC-nél fejezte be Orange-ban, caporal - chef (CCH) rangban.
A Légió után a civil életben helyezkedett el, kivette részét a közösségi munkákból, kultúrális egyesületek tagjaként.
Bouc-Bel-Air-ben sok éven át egy népszerű íjász sportkört vezetett gyerekeknek, ezen kívül nyaranta önkéntes tűzoltó a pusztító erdőtüzeiről hírhedt Mont Sainte Victoire környékén.
3 gyermeke van.
1985-től az IILE tagjaként tevékenykedik.
2003-ban megkapta a francia állampolgárságot.
2006-ban hazatért Magyarországra és részt vett az 1956-os forradalom 50. évfrodulójának eseményein.
2012-ban Nóvé Béla filmjében szerepel, illetve könyvének egyik adatközlője.
Az IILE-ben keramikusként, festőként tevékenykedik.
A Danjou - birtok szőlészetében és borászatában is tevékenyen részt vállal.
A FSALE (Fédération des Sociétés d'Anciens de la Légion étrangère) veteránszervezetben 2018-ban a "szervezet zászlóvivője" (porte drapeau) cím büszke viselője, 2019. április 18.
Idézetek forrása:
Nové Béla: « PATRIA NOSTRA » ‘56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban
