Angelo

Embernek maradni....

A képet 31 évvel ezelőtt, 1994. júliusában készítette Christophe Calais fotós, Gomában, Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén fekvő Észak-Kivu tartomány fővárosa mellett létrejött menekülttáborban a nagyjából 7 éves hutu fiúról.

Ő itt Angelo. "Angyal..."

Nem tudjuk, hogy hívták eredetileg.

Az országba, humanitárius misszióra (Operation Turquoise) vezényelt francia Idegenlégió hadnagya, Arthur Da Silva nevezte el így, miután felfedezték a fiút egy kolerában elhunyt betegeknek ásott tömegsírnál, többszáz, temetésre váró holttest között fekve, még életben!

Akkor és ott, azon a forró nyáron 27 francia műszaki katona (légiós és reguláris) temetett el 25000 halottat... HUSZONÖTEZER HALOTTAT....

Tömegsír

Arthur Da Silva, a 6. REG tisztje és a megmentett Angelo a gomai reptér mellett felállított katonai kórházban

Angelo azóta felnőtt, felesége, két lánya van.

Angelo és családja a Kigalitól egy órányi autóútra fekvő Mbogo-dombon él, az "ezer domb" országában..

Házának tetején hullámpala...

Angelo szerencsés. Él.

Életben van, mert volt egy ember, egy katona, aki nagybetűs EMBER tudott maradni akkor is, amikor a politikusok és a világ vezetői gyáván elfordították a fejüket.

1994-ben a világ tétlenül nézte végig, hogy Ruandában hutu milíciák egy szervezett népirtásban több mint 500 ezer tuszit végeznek ki néhány hónap leforgása alatt.

A világ hallgatott, és félrefordította a fejét.

Nem, akkor nem lehetett kimondani, hogy népírtás zajlik, mert akkor a nemzetközi jog és szerződések értelmében kötelesek lettek volna beavatkozni a "civilizált" világ vezetői.... és persze, volt a Nyugat számára fontosabb esemény is, épp zajlott a háború a Balkánon... annak volt hírértéke... "Hisz ez úgy is csak Afrika, törzsi villongások...mindennapos dolgok..."

Angelo története kivételes.

Christophe Calais fotós további 20 évig követte szemmel a fiú sorsát...

A ruandai népírtás után vagyunk.

Amikor az országot a tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg elfoglalta, több mint egymillió hutu menekült el Ruandából. Az áradat a Nagy Tavak környékén, különösen Kelet-Zaire-ban talált menedéket.

Angelo is így került ide, szülei nélkül. Egy menekült árva volt a sokezer menekült árva között... így mesélte el később: az akkor 7 éves Angelo és 3 éves húga, Mukahirwa egyedül maradtak apjukkal, Léonard-al. Hamarosan apjuk elhagyta őket.

- „Azt mondta nekünk, hogy elmegy enni valamit” – emlékszik vissza Angelo.

-„Vártunk. De soha nem jött vissza.” A gyerekek folytatták útjukat. Vándorló sziluettek a tömegben.

A kislány legyengült, valószínűleg kolerában szenvedett, amely eddig több száz menekültet ölt meg.

- „A körülöttünk lévő emberek az út szélén feküdtek le meghalni. Aztán a húgom is lefeküdt és meghalt.”

Mi történt ezután? Angelo nem emlékszik jól.

Sokáig egyedül gyalogolt, többször is megtántorodott. Aztán koromsötét lett.

Mozdulatlan testét teherautók szedték fel, amelyek a halottakat gyűjtötték össze....

A hadnagy minden nap meglátogatja Angelót, örökbe akarja fogadni és magával vinni Franciaországba

A katonák gyengédséggel és féltő szeretettel vigyáztak a csodásan megmenekült fiúra.

"Mon enfant" - "Az én gyerekem".. mondja a hadnagy

Az élet másképp akarta... Angelo nem megy Franciaországba a hadnaggyal, nem lesz Da Silva fia...

Da Silva hadnagyot visszavezényelték Közép-Afrikába.

Elbúcsúzik Angelotól, megbeszélve, hogy hamarosan találkoznak, addig is rábízva őt a kórház egyik katona tagjára.

1995 júliusa, Goma.

Angelo, akit mindenki árvának hitt, véletlenül találkozik az apjával.

Az apja, Léonard állítja, „ahova csak a lába elvitte”, mindenhol kereste a fiút... (khm..)

„Örültem, hogy újra láthattam, de nehezteltem is rá, amiért elhagyott engem és a húgomat...” mondta Angelo.

Angelo és apja, Léonard

Angelo az apjához és nagyanyjához költözik a Kahindo táborba. Nem mernek hazatérni, mert félnek, hogy a tuszik bosszút állnak a hutukon. Később kiderül, Léonard félelme nem volt indok nélküli..

Tudta, hogy mit miért tesz.

Angelo anyja, Marie megtudja, hogy halottnak hitt férje és gyereke életben vannak.

Egy éve a zaire-i határ környékén váltak el útjaik, amit Marie végül nem lépett át. Inkább hazatért a Mbogo-dombhoz, négy gyerekéből kettővel. Alig várja, hogy Angelót újra láthassa, Léonard-ról viszont hallgat: nem bánná, ha a férfi legalább még egy kis ideig Zaire-ban maradna.

Marie, az anya, Ruandában várja az elveszettnek hitt családtagjait

A kahindo-i tábor a levegőből

1996 novemberében Angelo és Léonard is útnak indul. Csak a véletlenen múlik, hogy találkoznak Christophe Calais-val.

1996 novemberében a ruandai hadsereg brutálisan kiürítette a táborokat, a hutu menekülteknek haza kell térniük Zaire-ból. 500 ezer hutu indul meg a táborokból Ruanda felé. Angelo összesen két évet töltött a menekülttáborban, most ő is visszatér az „ezer domb földjére”, Ruandába. Calais elkísérte őket a falujukba..

Úton vissza Ruandába

1996 novembere, Mbogo.

A menekülttáborban töltött két év után Angelo újra találkozik édesanyjával, Marie-val a szülőföldjén

Akár happy end-el véget is érhetne itt a történet...

1997 februárjában letartóztatták az apját, Léonardot a népírtásban való részvételért, állítólag hét embert megölt...

Angelo későbbi elmesélése alapján Léonard négy másik férfival együtt a dombon egyedüliként ott maradt szomszéd, a tuszi törzsbeli Karamyka család nyolc tagjából hetet megöltek... Apja a gyilkosságok után sört kért, és megünnepelte a "győzelmet".. "Apám állat volt a háborúban"...mesélte.

Léonardot csak 2008-ban állították bíróság elé, és húsz év börtönbüntetésre ítélték népírtás bűntettéért.

Az apa mindent tagad és nem kér bocsánatot, pedig az lehetővé tette volna számára a büntetés enyhítését.

Így lett az "angyal"-ból egy "hóhér gyermeke" a dombon...

1997 decembere. Már több mint egy éve, hogy Angelo hazatért Zaire-ból. Tíz éves, a falu általános iskolájában tanul a völgyben.

Amikor Calais öt évvel később arra járt, a 15 éves Angelo minden reggel majdnem egy órát gyalogol az iskolába.

2000. júniusa. Angelo anyjával és testvéreivel él.

Délelőtt iskolába jár, délután a földeken dolgozik. A fiú apja, Léonard a a kigalii központi börtönbe kerül. Amikor később Angelo meglátogatja, alig ismeri fel: már öt éve, hogy utoljára találkoztak.

2003. 16 évesen Angelo nemsokára befejezi az iskolát.

Amikor anyja, Marie 58 éves korában súlyosan megbetegszik, a gyerekek a kezelésre úgy szereznek pénzt, hogy eladják a házuk hullámpala-tetejét. Angelo ellenzi a döntést.

2007 júliusa. Angelo úgy döntött, családját hátrahagyva útnak indul. Vándorlása közben volt favágó, kőművessegéd, mezőgazdasági munkás...

2010. 24 éves korára Angelo egy ötéves kislány, Janine apja.

A lány Ruhondóban él az anyjával, Nadiával, a nő szüleinél. Mivel nem tud gondoskodni róluk, Angelo ritkán látogat haza: a kis Janine három éve nem látta az apját.

A jobb élet reményében hagyta ott szülőfaluját, de Angelo most az új helyen is úgy érzi, ellenséges pillantással méregetik, idegennek tartják a szomszédok.