Juhász József
1954 - 2016
Juhász József
"Josic Julien"
Juhász József - "Josic Julien"
1954 - 2016
"Josic Julient 1972-ben még Juhász Józsefnek hívták, és az akkori Jugoszlávia egyik színmagyar falujából, Ómoravicáról (Bácskossuthfalva) utazott Párizsba, hogy megkeresse a fehérsapkások toborzóirodáját.
Mint mindenkinek, neki is alapos oka volt rá, hogy belépjen ebbe a hírhedten híres hadseregbe, és miként előtte oly sokan, ő is hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy a légió valósága nem egészen olyan, mint amilyennek a kaszárnyán kívül látszik.
A kiképzés után az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a légióban nincs könnyebb élet.
Az embert próbáló gyakorlatozás Afrikában ott folytatódott, ahol Korzikán abbamaradt.
Josic Juliennek nem a vasfegyelemmel akadt gondja, hanem a katonás keménységnek álcázott embertelenséggel.
Dezertált a légióból kétszer is, éspedig úgy, hogy az első után önként föladta magát."
Josic Julien visszaemlékezése
2007
Az idegenlégió kisugárzása
(Változtatás nélkül, némileg rövidítve, teljes szöveg a linknél)
A sofőr megállította a kocsit, és előrehajolva a taxiórára mutatott....
Kikászálódtam a taxiból, nyújtózkodtam egy nagyot, és párat köröztem a fejemmel. Nem sokat használt...
Egy várerőd boltíves bejárata előtt álltam, amely fölött félkör ívben futott keresztül a fölirat:
Fort de Nogent Légion Étrangére.
A nehéz vasalású kapu festése furcsán újszerűnek hatott a szürkésfeketére viselődött falak mellett.
Ilyen, vagy ehhez hasonló bejáratot képzelhet el az, aki az idegenlégióról ábrándozik.
....
Mielőtt idejöttem, elolvastam minden légiós történetet, amit megtaláltam, és azt hittem, ezen a téren nem érhet semmilyen meglepetés.
Most mégis föltámadt bennem a kétely.
...
Mi van, ha pár nap után hiányozni kezd a jövés-menés lehetősége, a szabadság?
De ez a rossz érzés csak egy pillanatig tartott.
...
A bejárat előtt zöld esőköpenyes őr járkált. Rögtön észrevette, mi a szándékom, és szó nélkül a kapura mutatott.
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és beléptem a mögötte tátongó, alagút szerű folyosóra.
Körül sem nézhettem rendesen, máris oda jött a belső szolgálatos őr, és utasított, hogy kövessem.
...
Egy altiszt elé kerültem, aki gyaníthatóan az adataimra volt kíváncsi.
Mivel nem tudtam neki válaszolni, elhadarta néhány európai ország nevét.
Németül mondtam neki, hogy magyar vagyok. Az altiszt erre rögtön átváltott németre.
Egy szavát sem értettem.
…
Már nem az vagy, aki voltál.
– Engem Balázsnak hívnak. Nemrég visszavettem az eredeti nevemet – mondta a magyar fiú, amikor az altiszt elbocsátott bennünket. – De ami téged illet, a civil nevedet nyugodtan elfelejtheted.
Mostantól öt éven keresztül úgy fognak hívni, ahogy a főtörzs elnevezett.
Tágra meresztettem a szemem, mert nem emlékeztem arra, hogy a szerződéskötési procedúra alatt meg is kereszteltek volna. Aztán eszembe jutott, hogy távozáskor egy cetlit kaptam a félkarú altiszttől.
Nem tudtam, miért, mi célból adta, de most derengeni kezdett.
Elővettem, kisimogattam, és hangosan fölolvastam:
– Josic Julien, százötvenezer ötszázhetvenhét?
– Ez lesz az! – vigyorgott Balázs. – Nem ártana, ha minél előbb megtanulnád a francia kiejtését is.
...
Balázs ezután megmutatta, hol az ebédlő, a mozi, és ami a legfontosabb: a kantin.
Ide rögtön be is tértünk egy aperitifre. Ez volt az első szó, amit légiósként franciául megtanultam.
A kantinban egyébként mindenki sörözött. Megfordult a fejemben, hogy tán ez itt a hivatalos – netán kötelező? – innivaló, de azért kólát rendeltem.
Elhatározásom hatalmas elképedést váltott ki Balázsból.
Tetézte a helyzetet, amikor kijelentettem: nem szoktam piálni.
Olyas félét mormogott, hogy a fene ebbe a sok él sportolóba, idejönnek, nem isznak, és úgy egyáltalán, egyre többen vannak. Aztán elcsörtetett az italokért.
...
Balázs két sörrel meg egy kólával jött vissza.
Leült mellém, és gyakorlott mozdulattal lepattintotta az egyik sör kupakját.
– Hova valósi vagy? Hadd halljak már otthoni híreket! – faggatott a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül.
– Jugoszláviai magyar vagyok, az őshazádról csak annyit tudok, amennyit az újságok írnak – hárítottam el. –
Inkább te mesélj: mi vár rám itt nálatok?
...
Most 1972-t írunk, javában benne járunk a tavaszban, és itt ülök a légió kantinjában a zordon Fort de Nogent erődítés falai mögött. Hallgatom a karrierje csúcsán álló Creedence együttest, és azt hiszem, enyém a világ.
Több évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy rájöjjek, mennyi mindent tévesen gondoltam ekkor az életről.
...
Aubagne, az idegenlégió szíve, lelke. Párizstól Marseille-ig vonattal utaztunk, egy tizedes és egy őrmester kísért bennünket.
Megérkezésünk után a vasút állomás előtt sötétzöld katonai buszba szálltunk, és még vagy húsz kilométert tettünk meg Aubagne-ig. Ez a nagyjából Kecskemét méretének megfelelő település Marseille kontinens felőli bejárata....
...
A támaszpont egész területén példás rend és tisztaság uralkodik. Rengeteg a virág és a pázsit, amelyet a börtön lakói tartanak karban. Eldobott csikket vagy papírdarabkát még mikroszkóppal sem lehet találni.
Később, amikor szabadidőmben jobban körülnézhettem a bázison, természetesen a múzeumba is ellátogattam, és büszkeséggel töltött el a magyarok dicső, de egyben tragikus szereplése a légióban.
....
Teljes szöveg ITT olvasható.
A légió után
Tapasztalt katonának számított már, mikor Jugoszláviában kitört a fegyveres konfliktus.
Bácskai születésű lévén nem volt számára kérdéses melyik oldalon fogjon fegyvert, így rögtön útnak is indult, hogy a szorult helyzetben lévő vukovári védőknek segítsen.
Csak Vinkovci városáig jutott, mivel addigra bezárult Vukovár körül az ostromgyűrű.
Tapasztalt katonaként elszörnyedve látta milyen állapotok uralkodtak a front horvát oldalán.
Képzetlen tisztek, Rambonak öltözött tapasztalatlan önkéntesek, akik kiképzés híján az amerikai filmekből szerzett „tapasztalatok” alapján választottak maguknak felszerelést.
Keserűséggel vegyes dühvel volt szemtanúja annak, miként darálta be a háború ezeket az elszánt fiatalokat.
Az áldatlan állapotok ellenére eldöntötte, hogy ami tőle telik azt megteszi, hogy rendet vágjon a káoszban és minél több életet megmentsen illetve az általa kiképzett katonák által a lehető legnagyobb kárt okozza az ellenség számára.
A katonai akciókat és a kiképzést a Horvát Felszabadítási Erők (HOS) kötelékében vitte véghez, mely akkor egy el nem ismert ország el nem ismert katonai szervezete volt.
Míg ők a fronton vérükkel itatták a megalakulására váró Horvátországot, addig a zágrábi elit és a többi (tőlük sokkal jobban felfegyverzett) katonai szervezet kivárt. Várták a nemzetközi elismerést és segítséget.
Juhász ebben a káoszban igyekezett megtenni mindent a katonás rend, a fegyelem bevezetéséért, de mindemellett nem tűrt meg semmiféle kegyetlenséget vagy katonai túlkapást sem az egységeitől.
A harcok során 1993-ban egy akna megsebesítette, egyik lábát elveszítette.
Utolsó éveit a Vinkovci melletti Nuštarban élte le, ahol sosem kérkedett veterán múltjával, annak ellenére sem, hogy 1995-ben megkapta a Horvátország Hőse - Knéz Domagoly kitüntetést, amely a legmagasabb horvát katonai kitüntetés, és rajta kívül kizárólag horvátok kapták meg.
Illetve birtokosa volt még a következő elismeréseknek: Zrínyi Subasity Miklós (második legmagasabb kitüntetés), Horvát Kereszt, Horvát Háromlevelű Érdemrend, és még három más kitüntetésnek, amelyeket vitézségéért, bátorságáért, sebesüléséért, érdemelt ki.
1996-ban ezredesként nyugdíjazását kérte.
Az utóbbi években egészségi állapota megromlott, ennek ellenére tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.
Életét három műben örökítette meg, amelyek az Árész kiadó gondozásában jelentek meg:
Források:
https://hvim-felvidek.hu/2016/01/27/josic-julien-a-horvat-haboru-hosei-es-en/
https://alfahir.hu/elment_a_horvat_haboru_hose_az_idegenlegios
http://www.onlyyu.net/blog/index.php/kutyak-1/9-hirek2/4423-elhunyt-juhasz-jozsef-alias-josic-julien-bacskossuthfalvi-francia-idegenlegios-vinkovci-vedoje
https://kezifegyverek.gportal.hu/gindex.php?pg=22426616&nid=3681298
http://patriota.info/elment-a-horvat-haboru-hose-az-idegenlegios-magyar/
http://betyarsereg.hu/vukovar-emlekezes-es-ostrom/
