Forthassa katasztrófa

1908

 

Hóvihar a sivatagban

 

 

 

Az 1. RE 20. százada 

 

1908 januárjában Franciaország már több hete részt vett Marokkó pacifikálásában.

Marokkó egyik „frontja” az Algéria-Marokkó határ volt. A határ lezárása és a helyi lázadó törzsek elleni fellépés érdekében a francia csapatokat, köztük a legionáriusokat is bevetették a régióban.

 

 

Az idevezényelt légiós egységek egyike volt az 1. RE (gyalogezred) 5. zászlóaljának 20. számú százada is.

A század Berguent-ben (ma nevén Ain Bni Mathar, Marokkó, 36 km-re az Algériai határtól) állomásozott, az 1904-ben épített katonai támaszponton.

A század Capillery százados vezetésével tartotta fenn a rendet a körzetben.

 

 

Január közepén a százados parancsot kapott, hogy térjenek vissza Ain Sefrá-ba, Algériába. Ain Sefra 75 km-re fekszik a marokkói határtól, a „sivatag kapujának” is nevezték.

A régió legnagyobb katonai központja volt, ami 250 km-re volt a 20. század akkori, berguent-i állomáshelytől.

Január 23.-án az indulás előtti napon a parancsot megváltoztatták, az új útirány Forthassa Gharbia lett.

 

Forthassa Gharbia

 

 

Forthassa Gharbia a francia csapatok vízfelvételező pontjaként volt ismeretes.

Forthassa 50 km-re található Ain Sefra-tól nyugatra, és körülbelül 24 km-re a Marokkó jelenlegi határaitól keletre.

A kicsi, távoli falu tengerszint feletti 1200-1300 m magasságban fekszik, a Magas-síkság (Hauts Plateaux) szélén.

 

 

1904 márciusában az 1. RE 2. hegyi százada kezdte el kiépíteni a katonai támaszpontot.

A munkálatokkal 1905-ben végeztek, azóta állomásozott itt folyamatosan valamilyen francia alakulat.

A helyőrség fő feladata a Magas-síkságon élő Beni Guil marokkói törzs kordában tartása volt.

 

 

 

 

Indulás

 

Az indulásra 1908. január 25-én került sor. A 20. század legénysége előkészült az útra.

A poggyászt, és a terheket 8 arab lóra pakolva elindult a menetoszlop, elhagyták Berguent-et.

Csak egy kis különítmény: egy tiszt, egy altiszt, egy tizedes és pár légiós maradt hátra.

A terhekkel közlekedő oszlop útjának első célja Ain Bei Khelil volt, mert az útviszonyok kedvezőbbek voltak így, mintha célirányosan Forthassába tartottak volna.

 

 

Január 30.-án délután érkeztek meg a településre, 160 km menettel a hátuk mögött.

Ain Bel Khelil katonai parancsnoka Leclerc hadnagy volt 11 katonája élén, az 1. Afrikai zászlóalj állományából.

A különítmény itt állomásozó katonái büntetésből voltak idehelyezve. A hasonló zászlóaljak általában elég kellemetlen helyőrségekben voltak elszállásolva.

Ez a hely is ilyen volt..

Ugyanezen a napon a településre érkezett egy teve karaván is. Őket Mecheria-ból, a régió másik fontos városkájából küldték Ain Bel Khehil-be a 20. század szállításának megkönnyítésére, leváltva a lovakat.

Január 31.-e pihenőnap.

Szép, de kissé hűvös volt az idő. Estére az ég beborult, hűvös szél kezdett el fújni.

 

A tervezett útvonal

 

Irány Forthassa

 

1908. február 1-jén reggel a század készen állt a továbbindulásra. Még 74 km út állt előttük.

A menetoszlopot két tiszt vezette Capillery kapitány és Paul d'Arboussier hadnagy. Velük tartott öt altiszt (Adjudant Cazalent, Sergent-chef Olliviert, Isard őrmester, Deiss őrmester), 11 tizedes és 131 katona - ez a 147 legionárius alkotta az oszlopot.

 

 

Az ég beborult és a hideg szél erősen fújt. Az időjárás nem tűnt túl jónak.

A közelgő katasztrófát senki sem sejtette, még Leclerc hadnagy sem, aki jól ismerte a környék időjárását. Aznap reggel ő is útnak akart indulni Mecheria-ba, hogy az emberei havi zsoldját elhozza.

 

Reggel 7.30-kor a század túlnyomó többsége elhagyta Ain Ben Khelil-t.

45 perc múlva, 8:15-kor az oszlop sereghajtói, egy őrmester, két tizedes és 18 légiós is elhagyta a helyőrséget. Az ő feladatuk volt a poggyászokat szállító tevék vezetése.

Több órás menetelés után az őrmester megállította az oszlopot. Miután látta, hogy eléggé rossz időjárás fog érkezni, megfordítva a kis csapatot biztonságban visszavezette őket Ain Ben Khelil-be.

 

12:30-kor a század zöme megérkezett Hassi-Sfeia-ba, ami egy víznyerő hely és egy tájékozódási pont volt Ain Ben Khelil és Forthassa Gharbia között.

Itt szándékoztak pihenőt tartani.

Hassi-Sfeia mintegy 24 km-re van Ain Ben Kheliltől.

A katonák érezték, hogy a hőmérséklet rohamosan zuhanni kezdett. A szél erősödött, és szállingózni kezdett a hó.

Ekkor még 50 km-nyi gyalogmenetre volt tőlük Forthassa Gharbia.

 

 

Menni vagy meghalni…

 

Ettől a ponttól kezdve nem tudni történt pontosan.

Csak két forrás van a tragédiával kapcsolatban, amik információkat szolgáltatnak.

Az 1950-es években (és az 1980-as években teljes egészében reprodukált) Kepi blanc című hivatalos magazinban megjelent cikk, valamint egy rövid cikk a Le Petit Journal-ban (egy francia újság), amely 1908 februárjában jelent meg ...

 

Az időjárás egyre romlott.

Hassi-Sfeia volt az utolsó hely, ahol menedéket találhattak és felkészülhettek az elkövetkező bajokra. Bár a legionáriusok jól képzettek voltak, tapasztalt katonák, nem rendelkeztek elegendő téli felszereléssel.

Még mindig volt legalább tíz óra fájdalmas menetelés a félsivatagban, hogy elérjék a rendeltetési helyüket.

A Kepi blanc magazin szerint Capillery kapitány elrendelte, hogy ne álljanak meg szünetet tartani Hassi-Sfeiában, folytassák a menetelést. A század további 16 kilométert menetel a megállás előtt.

A hideg szél már egy gyorsan fejlődő hóviharrá nőtt.

A katasztrófa megkezdődött.

 

 

A kegyetlen hóviharban a kimerült legionáriusok megpróbálták felállítani a sátraikat, és több mint 40 percig próbáltak tüzet rakni, de eredménytelenül.

Miután látta a sikertelen kísérletet, Capillery kapitány elrendelte, hogy újra a század elinduljon. Forthassa még mindig körülbelül 30 km-re volt.

A helyzet súlyosbodott. Besötétedett.

A hóvihar és az elkövetkező éjszaka miatt a menetelő katonák nem láttak jóformán semmit.

Az oszlop kezdett szétszakadni.

Le Petit Journal cikke szerint legionáriusok egy csoportja (legalább 25 ember) úgy döntött, hogy elhalad egy Haoud El Gorea nevű völgyben halad a Forthassát és Sfissif-át összekötő út irányába.

 

 

Eközben Capillery kapitány, Adjudant Cazals és mintegy 50 ember folytatta a menetelést Forthassa irányába, a Djebel Gaaloul (hegy) mellett.

A teljesen kimerült katonáknak még 13 kilométert kellett gyalogolniuk a súlyos hóviharban, mielőtt menedéket találtak a Gaaloul-on élő Akerma törzsnél. Ott töltik az éjszakát.

Ami a század többi tagját illeti (több mint 40 katona), velük kapcsolatban nincsenek elérhető információk.

Nem tudjuk, ki volt vezetőjük vagy merre haladhattak. Esetleg egy másik oszlopot alkotva elindultak-e a Haoud El Gorea irányába.

 

 

Február 2. án reggel 4:00-ra a hóvihar lankadni kezdett.

 

Másnap

 

Fabruár 2.-án délután 13:00 órakor, a 20. század első túlélő légiósa, Capillery kapitány tisztiszolgája betántorgott Forthassa Gharbia kapuján és tájékoztatta a helyőrség parancsnokát az eseményekről.

A második kapun beérkező ember Arboussier hadnagy volt. "Szerencsétlen állapotban" (miserable) érkezett, a kapitány lován lovagolva. (A hadnagy történetét sem a légió, sem a francia újság nem örökítette meg).

Forthassa parancsnoka, Moullet kapitány a helyőrség századával és az itt állomásozó moghazeni-kel (magzen: helyi lovas kisegítő alakulat) azonnal elindult a bajbajutottakat kimenteni.

 

 

Eközben a menetoszlop kimerült túlélői kisebb csoportonként megérkeztek Forthassába.

16.30-ra a Forthassából elindult mentőcsapat (élelmiszerrel és gyógyszerekkel megpakolva) éle elérte Gaaloult, itt találkoztak Capillery kapitánnyal és csoportjával.

 

 

 

A francia újságok szerint: február 2.-án 21 kihűlt és megfagyott halottat találtak a mentésben résztvevő őrjáratok.

Február 3.-án kelt telegram szerint, amit Capillery kapitány küldött a Légió parancsnokságára Sidi Bel Abbes-ba, a század vesztesége 28 fő. Az áldozatok között volt Isard őrmester, Deiss őrmester, Gretill tizedes, Barre tizedes, Gafaioli tizedes…

Az áldozatok többsége a Haoud El Gorea völgyben átvágni szándékozó csoportból került ki. A felfedezett holttestek többsége "... fekete volt és úgy tűnt, mintha karbonizálódott volna", vastag hóréteg fedte őket.

Pusztító egy hóvihar tombolt….

 

Hat embert találtak életben Djebel Araouia közelében, a Forthassát és a Sfissifát összekötő út közelében. Mindegyikük végtagjai elfagytak…

A túlélők többsége fagysérülést szenvedett, amik gangrénát okozott. Többeket amputáltak,és ezáltal leszerelték őket a Légióból.

A 22 fagyást szenvedett férfi között ott volt Paul d'Arboussier hadnagy is. Soha nem tudott teljesen felépülni, 9 évvel később, 1917-ben, 38 éves korában halt a meg a sérülés következményeitől.

 

 

A katasztrófa után

 

Egy héttel a katasztrófa után Lyautey tábornok (francia Marokkó katonai kormányzója) elmondta a sajtónak, hogy 37 légiós meghalt, míg egy másik két ember sorsa ismeretlen.

A Kepi ​​blanc magazin szerint a század 38 legionáriusát végül 1908 februárjában halottnak nyilvánították. Egy legionáriust soha nem találtak.

A katasztrófa áldozatait február 7.-én Forthassában temették el.

Adjudant Bernard-Jean Cazals, a század legmagasabb rangú altisztjét 1908 szeptemberében a hadnagyi rangra emelték, a katasztrófa alatti helytállásáért és "kitűnő magatartásért" (Journal militaire, 1908, p. 1043).

 

 

1909 áprilisában Forthassa Gharbiában emlékművet állítottak, hogy megemlékezzenek a tragédiáról.

A század teljes vesztesége 61 főre rúgott.

 

Nyugodjanak békében!