Riport Sidi Bel Abbesből...

Délmagyarország, 1939. május (15. évfolyam, 121. szám)

...ahonnan büszkén, kalandok reményével indulnak el a legionisták és ahova szomorú tekintettel, meggyérült sorokban érkeznek vissza.

Sidi Bel Abbesből, a divatos idegenlégió-történetek cselekményelindulásának sokat leírt színhelyéről kapott a Délmagyarország szerkesztősége pünkösdi üdvözletet.

Egy hazavágyó, Szegedről elszármazott fiatalember írta, az idegenlégió egyik küzdő, szenvedő, bátor katonája, akinek színesen megírt, megrázó élményeit már több ízben közöltük.

Ezúttal a névtelenekről, az idegenlégió egyre változó népének új alakjairól írt érdekes, hangulatos sorokat, amelyeket az alábbiakban szó szerint közlünk:

"Les hommes sans nom"

Sidi bel Abbes, az idegenlégió központi garnizonja fölött örökösen valami komor árnyék lebeg:  Európa nagyvárosainak hangulat-képe . . . Túlfinomult. túlérzékeny fénylemez a világ minden városából ideverődött névtelenek lelke, azonnal fölszívja és visszatükrözi azt a hangulatot, amelyet a sóvárogva vágyott hazai
tájról vetítenek felé. És aggódva, remegve tekintünk a kontinens felé, ahonnan háborús idegesség híreit hozza a sivatagi szél...

A májusi reggel vibráló levegőjében messze száll a barak-kaszárnyák fölött a kürt ébresztő hangja. Mintha csak nyüzsgő hangyaboly törne ki a földből, hirtelen megelevenedik a tábor. Süvítő, éles füttyre fölsorakozik vagy
800 boldogtalan, hontalan ember, akinek sorsa és egyéni története, múltja és jövője egy romantizált témájú francia propaganda-film találó címében foglalható össze: „Les hommes sans noms".

Ez az a film, amely nem vetít képzelt árnyakat vászonra: hűséges, képet nyújt az itt hullámzó népvándorlás forgatagáról, ahol cserélődnek az embersorsok. Újoncok tömör sorai indulnak el a különböző állomáshelyekre. Vidám indulók hangjaira büszkén lépkednek s szemükben a távoli kaland ismeretlen élményei csillognak. És fáradtan, reménytelen, szomorú tekintettel, napégett arccal, gyér sorokban érkeznek vissza Indókina ködfüggönyös dzsungeleiből, Szíria meg Libanon végtelen sivatagjaiból és Marokkó feneketlen homoktengeréből...

Új melódiák

Itt, ahol névtelenek találkoznak s ahol senkinek sincs egyéni élete, sem rangja, sem neve, sem nemzetisége, mégis föltűnik a változó idők népességi áramlata. Ahogy szinte napról - napra változik Európa térképének arculata, úgy változnak itt, nálunk az újoncok. Az „Infirmerie du Garnizon" kapujánál újoncok hosszú sora szorong. Ezek csaknem valamennyien spanyolok. Derűsarcú, idősebb légionista lép ki a barak ajtaján elvadult vonású fiatal újonccal. Ez utóbbi a klíma betegségei ellen most kapta meg első védőoltását. Első tekintetre látszik, hogy a két légionista: apa és fia. Az apa régebben van itt, nyakán a szentkereszt jele látható, a fiú most érkezett, mellén hatalmas tetovált jel, a köztársaságiak jelvénye ékeskedik... Itt, végre egymásrataláltak s ahogy elindulnak a csapatok felé, boldogan összeölelkeznek.

A zene hangjai azok, amelyekbe az idegenlégionista belefojtja honvágyát. Esténként a ..Foyer du Légionnaire" óriási termében bábeli hangzavar mellett hullámzik a különböző nemzetbeliek sokasága. Az egyik sarokban elhal a „Dunakeringő" lágy dallama a. „Wacht am Rhein" harsogó akkordjaiban. Itt kiürült söröskancsók mellett ülnek a légionisták és teletorokkal énekelnek.

A másik sarokban oroszok ülnek, kevesen vannak, ők már csak csöndes szemlélők. Egy nagy asztal mellett szorong az Anschluss óta idekerültek nagy csoportja. A legfiatalabb szájharmonikáján rázendít Schubert szerenádjára. A hangzavarban mintha kicsendülnének ezek a szomorú, édesbús énekhangok: „Virrei morir
con te angel di Dio " . . . És a pislogó lámpás a szürke dohányfüstben szeszélyes árnyakat lobogtat egy csatakép aranybetűire: „Légio Patria Nostra"... Odaát, egy barakban halkan megcsendül egy gitár. A májusi alkony csöndjében spanyol szonáta száll felénk.

Mi magyarok...

Valaki bort tölt a poharamba. Fölpillantok s ráismerek Gecse Bélára, amint, összehúzott szemmel, csodálkozva néz rám. Ugyanitt találkoztunk ezelőtt néhány esztendővel. Három évig szolgált most egy indokinai
ezredben. Egy zászlóaljjal Tonkinból, a francia protektorátus alatt lévő Annamba került. Ott megismerkedett a tahik néptörzsével, sötétbarna bőrű, izmos, nyúlánk emberek ezek, akik nem érintkeznek az annamitákkal, megvetik őket és házasságra sem lépnek velük. Érdekes, különcködő nép ez, és az odakerült magyar idegenlégionisták állítása szerint az őshazában maradt magyarok, leszármazottainak tekinthetők. Nyelvük kiejtésében igen sok a magyar értelmű szó és rokonszenvük, amit kizárólag a magyar légionistákkal éreztettek, minden esetre meglepő. Már több honfitársamtól hallottam a tahik együttérző, testvéri barátságáról.

Gecse Béla, a volt román haditengerész teletölti poharainkat, és a magáét mohón, egy csöppig kiissza. Mellét a ..Medaille Milítaire" díszíti, amely légionistának 13 évi, becsülettel eltöltött szolgálatáért dukál, azonkívül kék-fehér szalagon a marokkói érem az 1925—26 os riffkabil fölkelés emléklapjával, a francia frontharcoskereszt Szíria és Libanon gyarmati érmeivel. Elnéz a boltíves mennyezet alatt valahová, messze, majd elmélyült hangon 
kérdezi:

- Emlékszel még a pápaszemes Balassára, a kántortanítóra, aki velem akkor indult? Touranében elváltunk, ő Laosz felé utazott tovább . . . Kolozsvárott iskolatársam volt . . .

És egyszerre, mintha varázsszót mondott volna ki, mindketten odahaza, Erdélyben vagyunk. A pihenőre intő jelzőfüttyre zuhanunk vissza a jelenbe. A sokféle nemzetiségű névtelen ember elszéled. Odakünn a sötét udvaron
meghalljuk a városból idehallatszó esti harangszó zengését. Mi, magyarok némán szorítunk kezet.

Amikor elválunk, fájó emlékek rohannak meg. Megállok az udvaron nyújtózó régi pad előtt. Idegyülekeztüuk valamikor, régen Dancs Pista édesbús hegedünótájára és Cséber Imre tilinkója köré, mi magyarok... A „Choeur
Hongrois" úgy összetartozott itt, mint valami kis sziget. Testvérek voltunk valamennyien, a sors egyformán megbélyegzett, hazátlanná kergetett...

Egy délmarokkói őrállomáson Pearl Buek gyönyörű regényének, az "Édes anyaföld" magyar fordításának lapjai között megtaláltam Dancs Pista Szíriából írt levelét. Néhány sorban megemlékezett Gecso Béla Annámból küldött
üzenetéről, hogy Balassa kórházban fekszik, a szíve fölmondta a szolgálatot, a messzi idegenben . . .

Később a „Párisi Magyarság" című lap hír-rovatában olvasta egy fölhívást:

„Ki tud róla? A Hannoniában elhunyt Balassa Jenő hozzátartozóit keresték . .

És fölcsendült lelkemben a pünkösdi nóta, amit valamikor, odahaza Balassa kántortanító énektaktusára daloltunk: "Várlak a keresztútnál pünkösdi rózsával... "Vajon a távolkeleti Hanoiban milyen gyászdalt énekeltek Balassa Jenő sírjánál?..."

Odafönt csillagtalan az ég, sötét, borús este van. Takarodót fújnak...

*

Így végződik a hazavágyó idegenlégionista (Dornbach József) levele.

Kelt Sidi bel Abbesben, 1939 színes, mozgalmas májusában.

A szövegben minimális módosításokat végeztem, de a szöveg nyelvezetén nem változtattam. 

A napilap megtekinthető ITT.