A dzsungel és az égbolt utászai

A 76. Légiós Műszaki Zászlóalj

(76e BGL)

teljes indokínai krónikája

(1951–1955)

Francia műszaki katonák munkában valahol Indokínában

(Link ECPAD)

Az indokínai háború (1946–1954) történetét olvasva leggyakrabban az Idegenlégió gyalogsági ezredeinek vagy ejtőernyőseinek hősies bázisvédelmei kerülnek elő.

Volt azonban egy alakulat, amely nélkül a Francia Légierő egyetlen repülőgépe sem tudott volna felszállni a Viet Minh gerillái ellen.

Ez az egység a 76. Légiós Műszaki Zászlóalj (76e Bataillon du Génie Légion – 76e BGL) volt.

Bár a nevében a „zászlóalj” kifejezés szerepelt, az alakulat a valóságban soha nem működött egységes hadtestként.

Nem volt saját parancsnoksága, törzskara vagy törzzsszázada.

Helyette három, adminisztratívan teljesen autonóm századból állt, amelyeket De Lattre de Tassigny tábornok parancsára 1951. július 1-jén hoztak létre, kifejezetten a repülőterek, kifutópályák, hangárok és katonai ellátóutak kiépítésére.

Mivel a legénységi állomány túlnyomó többségét az Idegenlégió biztosította, az egységek megkapták a „Légion” jelzőt.

Azonban érdemes kiemelni, hogy a 76. BGL nem egyszerűen a hagyományos szárazföldi műszakiakhoz (Génie), hanem hivatalosan a Légi Műszakiak fegyverneméhez (Génie de l'Air) tartozott.

A „Beton-tanfolyam” (Stage béton) – 1951. február

A Képi Blanc magazin egyik legérdekesebb és legtöbbet idézett indokínai utászemléke egy közvetlen parancsnoki beszámoló, amelyet Labaume kapitány (a 3. Idegen gyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka) közölt a Képi Blanc-ban.

1951 februárjának közepén a frontvonalon harcoló egységek egy váratlan, de rejtélyes táviratot kaptak a főparancsnokságtól:

„Jelöljenek ki meghatározott számú tisztet, altisztet és légióst sürgős betonozási tanfolyamra!”

A katonák ekkor még nem értették a parancsot, de ez a kiképzési hullám volt a közvetlen előkészítése annak a júniusi döntésnek, amellyel életre hívták a kifejezetten betonozásra, repülőtér- és hangárépítésre specializálódott 76. BGL autonóm századait.

A lap cikkéből kiderül, hogyan képezték át a harcoló lövészeket nehézgépes utászokká hetek alatt.

Az 76. BGL jelvénye, légiós és műszaki motívumokkal, pagodával, utalva a működés helyszínére

Saját darab.

Miért a Légió építette a repülőtereket?

A magazin korabeli cikkei és hadijelentései rávilágítanak arra a strukturális problémára is, amellyel a Francia Hadsereg küzdött Indokínában.

A technikai háttér (a Génie de l'Air / Légi Műszakiak) rendelkezett ugyan modern amerikai nehézgépekkel és mérnökökkel, de kritikus létszámhiánnyal küzdött.

A Képi Blanc beszámolói szerint kizárólag az Idegenlégió élőereje, fegyelme és fizikai teherbírása tette lehetővé, hogy a francia műszaki fegyvernem feltöltse a sorait, és ellássa a trópusi dzsungelben a gigantikus földmunkákat.

A képen Fernand Gambiez ezredes látható, aki szemlét tart egy légiós és/vagy műszaki egységnél, valószínűleg Tonkinban 1951-52 környékén. Pontos dátum és helyszín ismeretlen.

(Link ECPAD)

Híradások a frontvonalról

A magazin Indokína-korszakbeli számai rendszeresen közöltek rövid helyzetjelentéseket, úgynevezett bajtársi híreket a különböző frontszakaszokon elszórt egységekről.

Bár a 76. BGL három százada közigazgatásilag teljesen különálló életet élt, a lapban időről időre megjelentek elszigetelt beszámolók:

• A 76/1. század Do Son-i és Nam Dinh-i építkezéseiről (Tonkin).
• A 76/2. század tourane-i (Közép-Annam) üzemanyagbázis-építéseiről és az Atlante hadműveletben végzett rohammunkáiról.
• A 76/3. század saigoni repülőtér-modernizációjáról (Than Son Nhut), majd a laoszi Jázmin-síkságon végzett erődítéseiről.

A Képi Blanc ezen cikkei és a bennük megjelent fotók – amelyek ma már a francia katonai levéltárak féltett kincsei – bizonyítják, hogy az utászlégiósok teljesítményét a korabeli katonai vezetés a lövészárokban harcolókéval azonos szintű, létfontosságú hőstettként ismerte el.

A Képi Blanc-ban dokumentált legfontosabb 76. BGL-mérföldkövek

Trélerre rakódnak egy Caterpillar bulldózert (D8-as típus?)

(Link ECPAD)

Íme a három század földrajzilag teljesen elkülönült, mégis összefonódó története a megalakulástól a végjátékig:

Az 1. század (76/1. Cie) – A Tonkini-delta erődítői

Az 1. századot Észak-Vietnam (Tonkin) legforróbb övezetébe vezényelték, ahol a legénység francia műszakiakból, helyi vietnami utászokból és 70 légiósból állt össze. A század legénységének egy részét a 15éme CEG állományából irányították át.

A bázisépítés évei (1951–1953):

Az egység Daix kapitány vezetésével először a saját körleteit építette fel a Haiphongtól délre fekvő Do Son-félszigeten, majd megkezdte a Do Son-i repülőtér nagyszabású kiépítését.

1952-től Le Guillou kapitány vette át az irányítást, és a századot szétosztották a Tonkini-delta legfontosabb stratégiai pontjaira: párhuzamosan dolgoztak Kien An, Bui Chu, Hung Yen és Nam Dinh repülőtereinek bővítésén és a mocsaras deltai utak lemezelésén.

A gépesített erő és a drámai végjáték (1954–1955):

1954 januárjára a század már komoly gépparkkal (mintegy 60 nehézgéppel, bulldozerekkel, úthengerekel) rendelkezett Broye kapitány alatt. Az állomány 5 tisztből, 10 altisztből (7 légiós és 3 helyi) és 177 utászból (köztük 88 helyi vietnami) állt.

Az 1954. júliusi genfi fegyverszünet és Észak-Vietnam feladása után a század keserű parancsot kapott: a saját maguk által frissen felépített Nam Dinh-i repülőteret a kivonulás során teljesen fel kellett robbantaniuk, nehogy a kommunisták kezére kerüljön.

Az utolsó fejezet: A századot Közép-Vietnamba (Tourane), majd Dél-Vietnamba (Cap Saint-Jacques) evakuálták, ahol az Északról kimentett hadianyagok raktárbázisait építették fel.

Az egységet 1955. december 31-én oszlatták fel.

A 76/1. század kronológiai összefoglalója

Képsorozat a kiépülő Kien An repteréről, a fotókon többek közt a 76. BGL 1. cie tagjai láthatóak

Kien An (amely Haiphong mellett található) kulcsfontosságú bázis volt, így a 76/1. század nehézgépes utászai hosszú hónapokon át dolgoztak a kifutópályák megerősítésén, hogy a Francia Légierő vadászgépei és szállítógépei biztonságosan leszállhassanak ott.

(Link ECPAD)

A 76/1 cie által kiépített Do Son reptere

Do Son reptere

Cap Saint-Jacques reptere

A 2. század (76/2. Cie) – A közép-annami mozgó utászok

A 2. század Közép-Annam partvidékén, Tourane (a mai Da Nang) rendkívül fontos kikötőjében és légibázisán kezdte meg a szolgálatát. A kezdeti mag mindössze 14 altisztből és 66 utászból állt, soraikban francia hivatásos műszakiak, helyi vietnami katonák és nagyszámú idegenlégiós szolgált. A létszámot a 75/2 reguláris és a 72/21 (szintén légiós) műszaki századokból egészítették ki.

Bázisbiztosítás és harci műveletek (1951–1953):

Le Grève kapitány vezetésével 1951 nyarán a tourane-i bázis kiépítésével kezdték a munkát, közösen együttműködve a 75/2 századdal és a szintén légiósokból álló 40. CCB-vel, majd 1952 őszétől Brunel kapitány parancsnoksága alatt a század lőszer- és üzemanyagraktárakat épített ki Tourane-ban.

Kivételes mobilitásuk miatt nemcsak építettek, de harci utászként közvetlenül is kísérték a hadműveleteket északon Huế és Đông Hà térségéig, délen pedig a stratégiai Cam Ranh-öbölben emeltek védműveket. Ekkor a század állománya már 248 főből állt.

Az „Atlante” hadművelet és Kambodzsa (1954–1955):

1954-ben a századot Saigon mellé (Gò Vấp) helyezték át, de hamarosan bevetették őket a tengerparti Atlante hadműveletben.

Qui Nhơn kikötőjében rekordidő alatt építettek fel egy 1200 méteres, teherszállító repülőgépek (C-47 Dakota) fogadására alkalmas kifutópályát, amelyet a front összeomlása miatt később szintén ki kellett üríteniük.

A fegyverszünet idején már Kambodzsában vertek hadihidakat a visszavonuló csapatoknak.

Az utolsó fejezet:

1955-ben a déli Cap Saint-Jacques központi evakuációs bázisának infrastruktúráján dolgoztak.

Az 1. századdal egy napon, 1955. december 31-én szűntek meg.

A 76/2. század kronológiai összefoglalója

A 76/2 cie képei, valószínűleg 1951. második fele

A képeken láthatóak a század tisztjei és zászlaja, a kantin (a jobb felső sarokban az ajtó felett a zászlóalj jelvénye is felfedezhető), illetve a csoportképen a búcsúzó tiszteken a 40. CCB jelvénye (II. típus) ismerhető fel, amit 1951-ben gyártottak le

A tourane-i reptér hangárjai és jellegzetes PSP-lemezei ( plaques en acier perforées), melyeket a 76/2 cie légiósai telepítettek és építettek ki

A 3. század (76/3. Cie) – A dél-vietnami és laoszi úttörők

A 3. századot Dél-Vietnamban állították fel, de sorsuk végül Laosz távoli és veszélyes hegyvidékeire szólította őket. A legénységet a 16éme CEG-ből egészítették ki. Az 1. és 2. századhoz képest itt volt a legnagyobb francia jelenlét, itt szolgált a legkevesebb a helyi, vietnámi katona.

A saigoni óriásbázis (1951–1952):

Az egység 1951 júliusában Saigonban alakult meg a dél-vietnami repülőterek karbantartására. Az aknamentesítések és a Ben Luc-i hídépítési munkák (egy 40 fős különítmény, altisztek és légiósok Bruneau hadnagy vezetésével) után megkapták a háború egyik legfontosabb logisztikai feladatát: a Saigoni központi repülőtér (Than Son Nhut) nagyszabású modernizálását, hangárjainak és védműveinek kiépítését.

A laoszi erődök és a Jázmin-síkság (1953–1954):

Amikor a Viet Minh nyomása megnőtt Laoszban, a századot André Barrial kapitány vezetésével átcsoportosították a laoszi frontra.

A hírhedt Jázmin-síkságon (Plaine des Jarres) és a stratégiai ponton fekvő Séno (másnéven Xeno) laoszi légibázison a semmiből, a gerillák folyamatos aknavetős tüze közepette húztak fel megerősített repülőtereket a hírhedt PSP (perforált acéllemez) burkolatok lehelyezésével. A reptéren ezután a C-119-es és Dakota szállító repülőgépek fogadására is alkalmassá vált. (Barrial kapitányt kiváló teljesítményéért az Idegenlégió tiszteletbeli első osztályú légiósává is kinevezték).

Az utolsó fejezet:

A 3. század fejezte be legkorábban a francia hadrendben a szolgálatát.

Az 1954-es fegyverszünet után, 1954. október 1-jével az egységet átnevezték Laoszi Vegyes Műszaki Századdá (Compagnie Mixte du Génie du Laos - CMGL).

A légiósok fokozatosan átadták a nehézgépeket és a felszerelést a formálódó Laoszi Királyi Hadseregnek, majd a század 1955 folyamán végleg beolvadt a laoszi haderőbe, a francia jelenlét megszűnik.

A 76/3. század kronológiai összefoglalója

Az 76/3 cie nem nevesített kapitánya. Talán Barrial?

A képleírás szerint a munkagépen Wolfgang Hubner ül, 23 éves, két év szolgálattal, 76/3 cie.

A képeken állítólag a 76/3. cie tagjai láthatóak 1953-ban, Prey Venget térségében Kambodzsában, útmunkák közben, holott a század történetében ez a feladat nem szerepel

(Link ECPAD)

A 76/3 cie aThan Son Nhut repterének bővítését végezte el

Történelmi örökség

Bár a 76. BGL az indokínai kivonulással teljesen megszűnt, a katonai tradícióit a modern Francia Hadsereg nem felejtette el.

A mai modern Franciaországban az Idegenlégió 2. Idegen Műszaki Ezrede (2e REG) hivatalosan is a 76. BGL történelmi örökösének tekinti magát, és mind a mai napig büszkén ápolja a dzsungelben dolgozó egykori utászlégiósok emlékét.

2. REG

Források:

• KB magazinok
• lesaperfou.com
• OpenEdition Journals
• more-majorum.de
• passionmilitaria.com - repterek térképei
• Ministéee des Armées
• wikipédia
• ECPAD
• Scribd: Génie militaire en Indochine 1945-1956
• techno-science.net
• forumactif.org
• picryl.com
• Facebook

A korabeli képek egy részén mesterséges fény, élesség, és kontraszt javítása történt.

Az 1859-es Itáliai Hadjárat Emlékérme

A falerisztika mérföldköve és a Légió olaszországi dicsősége

Üdvözlöm a gyűjtőtársakat és a hadtörténet iránt érdeklődőket!

A Francia Idegenlégió Virtuális Múzeumának mai bejegyzésében a francia falerisztika (kitüntetéstan) egyik legfontosabb alapdarabját, egyben a történelem legelső hivatalos francia hadjárati emlékérmét vesszük górcső alá.

Az 1859-es Itáliai Hadjárat Emlékérme (Médaille commémorative de la campagne d'Italie de 1859) nemcsak esztétikai és anyagi értéke miatt kiemelkedő, hanem azért is, mert a hátoldalán szereplő csaták nevei a Francia Idegenlégió legvéresebb, hősies helytállásait rejtik.

I. Történelmi háttér: A második itáliai függetlenségi háború

1859-ben III. Napóleon francia császár szövetségre lépett a Szárd–Piemonti Királysággal, hogy kiűzzék az Osztrák Birodalmat Észak-Itáliából, és elősegítsék az olasz egységtörekvéseket. Az expedíciós hadseregben a Francia Idegenlégió ezredei (különösen az 1. és 2. gyalogezred) az első vonalban harcoltak, és kulcsszerepet játszottak a hadjárat sorsának eldöntésében.

Az érmet maga III. Napóleon alapította 1859. augusztus 11-i császári dekrétumával (Bulletin des Lois, n° 723, p. 500), kifejezetten azzal a céllal, hogy elismerje az olaszországi hadjáratban részt vett összes katona, tengerész és katonai orvos szolgálatát.

Solferino

II. Az érem fizikai és technikai paraméterei

• Anyaga: Tiszta ezüst (Argent)
• Átmérője: 30 mm
• Súlya: kb. 15 gramm
• Tervező / Fővésnök: Albert Désiré Barre (szignója: BARRE az előlapon a portré alatt)
• Gyártó: Monnaie de Paris (Párizsi Pénzverde)

Az előlap (Obverse):

Középen III. Napóleon császár profilból látható portréja helyezkedik el, fején az uralkodói és katonai dicsőséget szimbolizáló babérkoszorúval. A portrét a „NAPOLEON III EMPEREUR” körirat övezi, a külső peremet pedig egy finoman kidolgozott, zárt babérkoszorú keretezi.

A hátoldal (Reverse):

A gyűjtők számára a hátoldal jelenti a valódi izgalmat.

A perem mentén a „CAMPAGNE D'ITALIE - 1859” körirat olvasható.

Középen, kronológiai sorrendben, egymás alatt találjuk a hadjárat hat döntő és győztes ütközetének nevét:

1. MONTEBELLO (1859. május 20.)
2. PALESTRO (1859. május 30-31.)
3. TURBIGO (1859. június 2.)
4. MAGENTA (1859. június 4.)
5. MARIGNAN (1859. június 8.)
6. SOLFERINO (1859. június 24.)

III. A „trükkös” selyemszalag titka

A hivatalos dekrétum szerint a 36 mm széles szalagnak vörös és fehér függőleges csíkosnak kell lennie (6 darab 4 mm-es piros sáv és 5 darab 2 mm-es fehér sáv, a széleken 1 mm-es fehér szegéllyel).

Ugyanakkor a korabeli francia textilkészítők egy zseniális optikai trükköt alkalmaztak: a fehér és vörös selyemszálak sűrűségének és szövési technikájának köszönhetően a fényben a szalag az olasz nemzeti trikolór (zöld-fehér-vörös) hatását kelti, így tisztelegve a felszabadított Itália előtt.

(Gyűjtői figyelmeztetés: Ezt a hatást ne tévesszük össze a jóval későbbi olasz kiadású emlékéremmel, ahol a zöld szín fizikailag is jelen van a szalagban!)

IV. Az Idegenlégió és a magyar szál

A hátoldalon olvasható MAGENTA felirat a Légió gyalogságának szent ereklyéje. 1859. június 4-én MacMahon tábornok légiósai olyan emberfeletti rohamot indítottak az osztrák állások ellen, amellyel megfordították a csata és a teljes háború kimenetelét. Bár a tisztek fele elesett (köztük a legendás Espinasse tábornok), a győzelem örökre beírta magát a történelembe. Június 4-e a mai napig a légiós gyalogság legnagyobb ezredszintű ünnepe.

Brayer ezredes rohamra vezeti az 1. idegen ezredet Magentánál

Magyar szemmel is különleges ez a darab: a hadjárat során az osztrák hadseregből tömegesen dezertáltak a magyar katonák, akikből megalakult az Itáliai Magyar Légió (hivatalos nevén „Magyar Sereg Olaszhonban”). Sokan közülük azonban – a gyorsabb bevethetőség érdekében – közvetlenül a Francia Idegenlégió soraiba álltak be, így francia egyenruhában, ezzel az ezüstéremmel a mellkasukon fejezték be az észak-itáliai háborút.

(A gyors ütemű hadi események (a júniusi solferinói csata utáni július 11-i villafrancai fegyverszünet) miatt a Magyar légió végül nem került harci bevetésre.)

Gyűjtői összegzés:

A Virtuális Múzeum gyűjteményében található darab kiváló állapotú, a veret részletei élesek, nem koptak el az évtizedek során. Különösen értékes, hogy az eredeti, korabeli selyemszalag is megmaradt.